LIMA TRACE / ÍRÁSOK / BEFEJEZETLEN

Nó: A só íze

Egy restaurátor, egy fal, néhány koordináta. Folytatása következik.

Lisszabonban augusztusban még a falak is izzadnak. A Tejo felől érkező párás levegő megül a szűk utcákban, a turisták lassan megsülnek a villamosmegállókban, a helyiek pedig igyekeznek úgy tenni, mintha ez teljesen normális volna. Végül is minden évben megtörténik, nincs rajta mit csodálkozni.

Leonór, akit mindenki csak Nónak hívott, negyvenkét éves volt, és tizenöt éve foglalkozott régi épületek restaurálásával. Szerette a munkáját, különösen azt a részét, amikor nem kellett senkivel beszélnie. Az emberek ugyanis rendszerint kérdeztek, a falak viszont többnyire békén hagyták. Igaz, azokkal is akadt munka bőven.

Éppen egy Alfamában álló, jobb napokat látott palota belső udvarában kapargatta a vakolatot, amikor Paulo, a segédje, ismét megpróbálta rávenni, hogy igyon vizet. Paulo huszonéves volt, lelkes, és még komolyan hitte, hogy minden megmentett csempe egy apró győzelem az elmúlás fölött. Nó ezt a korszakát már régen maga mögött hagyta. Ő leginkább annak örült, ha a csempe nem esett a fejére.

– Nó, az isten szerelmére, igyál már valamit! Úgy nézel ki ott fent, mint egy aszalt füge!

Nó lenézett az állványról, megvizsgálta Paulót, majd megállapította, hogy a fiú még mindig túlságosan jókedvű ahhoz képest, hogy délelőtt tizenegy óra van, és negyven fok.

– A füge legalább értékes élelmiszer. Hozd ide inkább azt a vödröt.

Paulo sóhajtott, és engedelmeskedett.

Nó közben elővett a zsebéből egy kis fémdobozt. Szumák és pirított görögszéna keveréke volt benne, saját összeállítás, amelyet időnként a nyelvére tett. Mások kávéval, cigarettával vagy meditációs alkalmazással próbálták elviselhetőbbé tenni a világot, neki ez vált be. A savanykás, földes íztől a környező zajok mintha hátrébb húzódtak volna. A sirályok ugyanúgy ordítottak, a villamos ugyanúgy csikorgott, Paulo pedig továbbra is beszélt, de Nó legalább nem érezte szükségét, hogy mindegyikre külön reagáljon.

Aznap valami furcsát talált a vakolat alatt. A spatula egy ponton másként koppant, mint a környező falrészeken. Nem volt nagy különbség, de tizenöt év alatt az ember megtanulja, mikor kell gyanakodni. Különösen egy olyan épületben, amelyet az elmúlt kétszáz évben valószínűleg többen javítottak, mint ahányan értettek hozzá.

Mire a tulajdonos megjelent, Nó már biztos volt benne, hogy valamit befalaztak oda.

A tulajdonos természetesen azt szerette volna tudni, találtak-e valami értékeset.

– Egyelőre salétromot, penészt és egy korábbi kőműves kolléga meglehetősen kétes szakmai örökségét – közölte Nó. – Ha aranyrudak kerülnek elő, feltétlenül szólok.

Másnap korábban érkezett. Megivott egy bicát a sarki kávézóban, beleszórt egy keveset a chilis-gyömbéres keverékéből, majd visszamászott az állványra. Paulo már ott várta a habarccsal, és közölte, hogy ha Nó továbbra is ilyen lassan halad, a tulajdonos előbb hal meg, mint hogy elkészülnek.

– Akkor legalább nem fog naponta érdeklődni – felelte Nó, és nekilátott a munkának.

A vakolat mögött egy sötétszürke betonlap rejtőzött. Valaki jóval később építhette be a régi falba, ráadásul olyan ügyetlenül, hogy Nó legszívesebben utólag is reklamált volna a kivitelezőnél. Óvatosan megtisztította a felületet, és néhány perc múlva fekete betűk rajzolódtak ki rajta.

A csendet nem lehet importálni.

Nó hátrébb húzódott, és elolvasta még egyszer.

– Hát, ezt akár egy rossz reklámügynökség is kitalálhatta volna – dünnyögte.

A mondat alatt azonban apró számokat vett észre. Közelebb hajolt, és lekaparta róluk a maradék meszet.

38.7075° N, 9.1364° W

Földrajzi koordináták. Egy régi falban. Egy olyan felirat alatt, amelynek semmi keresnivalója nem volt ott.

Paulo ekkor jelent meg a létrán, kezében egy vödörrel, amelynek tartalma veszélyesen közel került Nó cipőjéhez. A nő gyorsan a felirat elé lógatta a munkásrongyát.

– Mi az? Találtál valamit?

– Igen, egy újabb okot arra, hogy ne bízzak a régi kőművesekben. Menj, igyál egy kávét.

– Már ittam kettőt.

– Akkor egy harmadikat. A mai munkatempódon nem fog rontani.

Nó lefényképezte a számokat, és megnézte a telefonján, hová vezetnek. Cais do Sodré környékére mutattak, a régi raktárak és új irodaházak közé. Ismerte azt a részt, bár különösebb oka sosem volt ott időzni. Az ember nem szívesen sétálgat elhagyott ipari épületek között, hacsak nincs valami nagyon konkrét dolga, vagy kifejezetten rosszul sikerült a napja.

Nónak most akadt konkrét dolga.

Paulóra bízta a habarcsot, az állványt és a tulajdonost, utóbbit lehetőség szerint ebben a sorrendben, majd elindult lefelé a dombon.

Cais do Sodré nappal egészen más arcát mutatta, mint este. A kikötő felől gázolaj, döglött hal és felmelegedett aszfalt szaga érkezett, a rakodómunkások ordítoztak, egy teherautó pedig olyan hangosan tolatott, mintha különösebb örömét lelné a műveletben.

Nó megtalálta az épületet. Egy szürke, jellegtelen raktár volt, amelyet valószínűleg még a környék ingatlanfejlesztői is szégyelltek volna a látványterveiken szerepeltetni. A vakolat nagy darabokban hiányzott róla, a bejáratot rozsdás lánc zárta le, az egyik oldalsó ablak azonban ferdén állt a keretében.

Nó körülnézett. Senki sem figyelt rá. Átmászott az ablakon, közben sikerült beleakadnia egy kiálló fémdarabba, amely méretes lyukat szakított a nadrágjába.

– Remek. Ha itt nincs semmi, legalább vehetek egy új nadrágot.

Odabent hűvösebb volt, és feltűnően csendes. Az elhagyott raktáraknak rendszerint megvan a maguk zaja: csöpögő víz, nyikorgó lemezek, galambok, patkányok, néha egy részeg ember. Itt azonban alig hallatszott valami.

Nó lassan végigsétált a termen. A padlót por borította, kivéve egy keskeny sávot, amely egy falhoz vezetett. Maga a fal is szokatlanul tiszta volt, mintha valaki rendszeresen lemosta volna. Egy ilyen épületben ez már önmagában gyanúsnak számított. A gondos takarítás nem tartozott a környék legjellemzőbb tevékenységei közé.

A terem sarkában egy régi, tölcséres gramofon állt egy faládán. Nó közelebb ment, mert szerette a régi tárgyakat, különösen azokat, amelyekhez nem mellékeltek alkalmazást és jelszót.

A gramofonon lemez feküdt, a tű is a helyén volt, a tányér azonban nem forgott. Amikor Nó elhaladt mellette, halk sercegést hallott a tölcsérből.

Megállt.

A hang megszűnt.

Közelebb hajolt, mire újra hallotta. Finom, egyenetlen zizegés volt, olyan, amilyet egy régi lemez ad, mielőtt megszólal a zene. Csakhogy a szerkezet mozdulatlan maradt.

– Na, ezt magyarázza meg valaki, lehetőleg fizikus, és ne valami önjelölt energiagyógyász – mondta félhangosan.

A falhoz lépett. Közelről látszott, hogy a tiszta felületet valaki nemrég megdolgozta. A téglák között friss karcolások futottak, és az egyik nagyobb darabba egy mondatot véstek.

Azt hitted, te kérdezel.

Nó elolvasta, aztán a gramofon felé fordult. A szerkezet továbbra sem mozdult, de most már egészen biztosan hallotta a sercegést.

Eszébe jutott a betonlap az alfamai palotában, a koordináták, és az a tény, hogy mindez valószínűleg nem véletlenül vezette egy használaton kívüli raktárba. Egyelőre két lehetőséget látott: valaki szórakozik vele, vagy valami olyasmibe botlott, amire nincs kéznél értelmes magyarázat. Az első változat kifejezetten bosszantotta, a másodikkal pedig nem tudott mit kezdeni.

Elővette a fémdobozt, de nem nyitotta ki. Eddig a fűszer segített neki kiszűrni a zavaró zajokat, most viszont minden apró neszre szüksége volt. Még arra is, amelyet egy álló gramofon adott ki, noha ennek az egésznek kezdett meglehetősen rossz szaga lenni.

Néhány percig mozdulatlanul állt, majd visszatette a dobozt a zsebébe, és elindult az ablak felé.

Kifelé menet még egyszer visszanézett a falra.

A felirat ugyanott volt. A gramofon hallgatott.

Nó kimászott az utcára, megigazította a szakadt nadrágját, és elővette a telefonját. Paulo háromszor hívta. Visszacsörgette.

– Hol a fenében vagy? – kérdezte a fiú. – A tulajdonos megint itt van, és azt mondja, sürgős lenne befejezni a falat.

Nó a raktár felé nézett.

– Mondd meg neki, hogy a fal megvárja.

– Ezt már mondtam. Azt kérdezte, meddig.

– Na, ezt én is szeretném tudni.

Letette, és elindult a villamosmegálló felé. A következő sarkon mégis megtorpant, mert rájött, hogy valamit elmulasztott. Egy restaurátor, aki tizenöt éve abból él, hogy mások által otthagyott nyomokat vizsgál, igazán tudhatná, hogy egy frissen karcolt feliratot le kell fényképezni.

Megfordult.

A raktár ablaka, amelyen néhány perce kimászott, most csukva volt.

Nó egy darabig nézte, majd elrakta a telefonját.

– Hát jó. Akkor holnap rendes nadrágban jövök.

AZ AKTA NYITVA. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.